Az Onkyo végerősítői közül az M502-essel kezdem a sort, mivel ezt ismertem meg először.

Akkortájt már igazán kultikus darabnak számított ez az erősítő, melynek a komor hallgatásba burkolózó előlapjának a közepén szép kéken világított a jelzőfény, beüzemelt állapotban. Azért ennek volt egy hangulata, legalábbis nagyon misztikusnak tűnt, többet sejtetve az erősítőről mint amire képes lehetett egyáltalán.

Éppen ezért sem ártott egy kis plusz, ami mellé még az impozáns méretek és a viszonylag barátságtalan súly is társult, hogy bebizonyítsák azt a tényt ami elhiteti velünk a készülékben rejlő felsőbbrendű nagyságot.

Azért a hangja bőven kiegyenlítette ezt, lévén egy jól behatárolható hifis hangzás állt a tulajdonában az erősítőnek, amelyet komoly installációval fejelhettem meg, így már az audiofil régiókban is próbálkozhatott.

Azért nekem tetszett, szerethető, kiszámítható hangkaraktere kerülte a felesleges romantikázást és épp ez a tárgyilagosság volt az, ami a benne feszülő erő mellett elhozta azt az egyszerű érzést, hogy jó helyen vagyok.

Itt éppenséggel meg lehetett volna állni és azt mondani, na ennyiért nem rossz, csak hát ez még nagyon az út elejének számít. Ettől függetlenül ritka darab és mára ha egyáltalán előkerül, nagyon meg kellene becsülni, mert ez a gép is a hifis történelem egy jól megépített értékes és ritka része, ami képviseli a múlt egy nagyon szerethető darabját.