Egy kis érdekesség azoknak, akiket még megmozgat az analóg technika.

Úgy saccolom, nagyjából 6-7 évvel ezelőtt másoltam rá a TDK SA 90-es kazettámra, az Iron Maidentől a Seventh Son, a Number, illetve Somewhere in Time lemezeket, azaz az utóbbiból csak annyit amennyi ráfért. Hivatalosan 90 perces, de általában a gyártók adnak még bele annyi szalagot grátisz, amivel oldalanként 1-2 percnyi plusz játékidőt nyerhetünk. Kedvenc zenéim, ahogy ebben az esetben is, stílusban passzoló, nekem tetszetős hanghordozót kapnak, ezzel fokozódik a pszicho akusztikai együttható, nő a varázs faktor. Már megfogni a kazetta kockásra pasztőrözött fekete műanyag felületét sem kellemetlen, ha pedig arra gondolok, hogy kedvenc zenéimet tartalmazza, már kellemesen bizsereg belül valami. A kietlen kialakítást jól ellensúlyozza a gyári, viszonylag egyszerű, de stílusos matricázás, és a zöld 90-es átrepít egy alternatív valóságba: lehet, hogy szépnek látom a kazettát? Megjegyezném, eleve tartalmazott már felvételt, így biztos, hogy nyúzva volt addig is! Szóval ez a bizonyos kazi bekerült a kocsiban lévő Nakamichi Mobile Tuner Deck 3d magnóba és vagy két évig, ha autóval mentem dolgozni abban üzemelt, ha pedig gyalogszerrel hatoltam be a belvárosba, nem átallottam kiszedni és a Walkmant (AIWA PX-730) töltöttem meg vele. Csodálkoztam is milyen jól bírja a strapát. A hőmérsékletingadozás, ami nyáron az autóban akár az 50-60 fokot is elérhette, télen meg peregnek a mínuszok, azért jó minőségellenőrök. Az utazás olyan háromnegyed óra körül alakult oda és vissza is, szóval nagyjából naponta egyszer fordult át. Ezt tetéztem egy lakásfelújítós, építkezős korszakkal, amit egyfelől a korlátlan zenehallgatási lehetőség miatt abszolváltam kitörő örömmel. Az Aiwára akasztottam két kis aktív Sony hangfalat, amivel nagyjából négy hónapon keresztül non-stop oda-vissza játszó üzemmódban toltam a Maident, saccra úgy 6-8 órát mehetett átlagban naponta. Kivételt képeztek azok az időszakok, amikor a párom besegített valamelyik munkafázisban és az idegrendszere már nem bírta a folyamatos monotóniát. Pedig mondtam Neki: cserélgetni a kazikat, az adott munkafázisból kiesést jelent, megszakad a ritmus, időveszteség és ezen felül még retkes is lesz a kazetta, szóval nem tartozik a nyerő ötletek közé! Amellett pedig egy jó pörgős zene, hasonló ahhoz a hatáshoz, amit a dob, vagy az ostor váltott ki anno, amivel a nílusi gályások olyan becsülettel húzták annyi időn keresztül az evezőket.

Ennyi ráhangolódás már elég volt ahhoz, hogy még, nagyjából két évig hasonló ciklusokban pörögjön a kazetta, segítve a munkába járást. Én nem számoltam, hogy hányszor ment le a rajta levő műsor, de egy biztos, ezt a hat évet egész jól kibírta! A hangminőségben különösebb változást nem vettem észre, ami azt jelenti, hogy a felvétel, ami egyébként egy Sony TC-K6ES érdeme, szinte veszteség nélkül élte át ezt a tortúrát és füllel a szalag esetleges megnyúlását sem hallani.

Szerintem ez egy becsületes teljesítmény akárhogyan is nézem, ezért mindenkinek jó szívvel ajánlom a TDK ezen produktumát, főleg annak a tükrében, hogy a Sony Metal XR a hasonló körülményeket az autóban nagyjából fél évig bírta, utána mindig újra kellett másolni a zenei anyagot egy másikra, amin 1-2 hónap után szintén szelídült a magas tartomány és a fél éves rendszeres használat végleg olyan észrevehető szinten tette petyhüdté a felvételt (RoBERT , Francia előadó), amit már érdemes volt újra kalibrálnom. Kb. mind a tíz Metal XR-nél ugyanaz volt az észrevehető erodálódási folyamat. Az igaz, metál szalag révén magasabbról indított, mint a chrome-os társai, komolyabb sávszélek, jobb jel/zaj arány és dinamika jellemezte a felvételt, de magasról nagyobbat is lehet esni. A TDK SA90 szépen felszívta a zenei anyagot, arányosan képviselve annak értékeit a forráshoz képest is és onnan azután nem igazán engedte el.