Ez volt az első kereskedelmi forgalomba került asztali DVD író. 2000-ben jelent meg a piacokon, minden DVD írók előfutáraként.

Akik foglalkoztak akkoriban képrögzítéssel lelkesen ünnepelték a megjelenését, tekintettel az akkor csúcsminőségnek számító archiválási lehetőségre. Ez, miután a különféle írók elterjedtek és a lemezek ára leesett a kezdeti ár nagyjából 1%-ra, még olcsónak is bizonyult. Sok kritikát kapott a lemezek tartóssága, de az asztali gépek esetében az egyszeres égetés miatt kevésbé volt ez a jelenség tragikus, mint a számítógépes írók akár tizenhatszoros időspórolós felvételeinél.

Persze ennek a gépnek ára is volt, mégpedig az árcédula kerek félmillió forintot mutatott. Emiatt leginkább a videó stúdiók vették. Én az első használt példányt még valamikor a típus megjelenése után egy évvel szereztem be, szintén egy stúdió számára. Akkor örülni kellett annak a „csak” kétszázezer forintnak, amiért odaadták.

Hamarosan megjelentek az utódai is, a Panasonichoz csatlakozott a Philips, Sony stb. saját készülékeikkel.

A DMR E20 egy robusztus, szépen megépített gép és ez még nagyjából elmondható volt az első típusokról nagy általánosságban, de azután elkezdődött az áresés és a látványos spórolás, ami elvezetett ahhoz a helyzethez, amit akkor tapasztalhatunk, ha venni szeretnénk egyet. A legtöbb esetben, ha egyáltalán észrevesszük a polcon azt a vékony, többnyire plasztik, esetlen kis izét, amire rá sikerült nyomtatni a DVD Recorder feliratot úgy, hogy az előlap nem deformálódott el véglegesen, akkor már jó dolgunk van és csodálkozhatunk azon mit keres ez az elavult vacak még mindig a boltok polcain. Ezzel együtt konstatálhattuk azt a minőségi és árbeli zuhanórepülést, amelyet jelzett a Made in Japan felirat helyét fokozatosan átvevő Mede in China is, a készülékek hátlapján. Na de mit is várjunk néhány tízezer forintért!

Nem úgy, mint a kezdetek kezdetén. A Philips DVD R890-es masinája is elérhető áron volt immár, bő százezerért hozzá is lehetett jutni. Az ár tartalmazta a két hét maximális élettartamot, akkortájt a fej ugyanis előszeretettel adta meg magát. Az egyik mérnök, aki anno részt vett a tervezési folyamatban, meg is említette a tényt, miszerint nem volt elég idő a fejlesztésre és ezért mentek tönkre a masinák.

Na, majd a Sony gondoltam! Nem kis utánajárással és 275ezer forinttal megkönnyebbülve, hozzájutottam az egyik szakirányú boltban a GX-7-es példányhoz, majd később akciósan a GX-3-as is az enyém lett, de az csak száz volt (listaára 200e). Ezek legalább a garancia lejártáig kihúzták valahogyan és csak utána mentek tönkre. Addig legfeljebb válogattak a lemezek között, amit még el lehetett viselni valahogyan.

Azért írok a Panasonic DMR-E20-ról mert a véleményem szerint ez az egyetlen olyan DVD recorder, ami nem csak megbízhatóságban, megépítésben, hanem képminőségben is a komplett mezőny fölött jár. Sajnos az összes többi típus többnyire csalódás ehhez képest (tisztelet a kivételnek, amit még leginkább a Pioneer jó minőségben megépített DVD írói képviselhetnek). Itt nem csak a megépítésre gondolok, amivel a Panasonic egyértelműen emlékeztet még azokra az időkre, amit a beépített jó minőségű és tartalmas anyaghasználat fémjelez, hanem a stabil, tökéletesen megbízható működés, amivel a felhasználót kényezteti. Tudom, mert azóta vettem vagy hatot és mindegyik tökéletes, még így lassan 15 év távlatából is, pedig a sorstársai már rég elporladtak valamelyik lomtalanítási akcióban. Ára mára jelképes összeggé zsugorodott, ezért ha valaki még a DVD lemezre való archiválásban látja a jövőt, ezt a típust vegye!

Fontos: a mínuszos lemezt szereti!